Egy hete, hogy szenvedek

És te tudod, hogy itt valaki vár.

“Figyeli az utakat, gyere már!”

Kösz, hogy jössz, és mindened kiteszed,

Ledobom a gátlásaimat és kimegyek

Az erkélyre

Magamat kizárom, szívemet kitárom,

És ma is odakiáltom,

Hogy nincs a helyzetemben semmi, de semmi,

Amit ne lehetne kissé jobbá tenni.

R.:

Áj lav jú!

Szégyellem, de kellesz piszkosul!

Áj lav jú!

Ne hagyj engem így ártatlanul!

Állítom, a szívem egy rom, s nyom.

Leromlott a bizonyítványom.

S az állapotom? Na az se normális!

Kérdeztem az orvost: ugye hormonális?

Kivizsgált és végülis így szólt:

Kutyabaj, csak egy átlagos szívkór.

Meggyógyul, s ha nyolc napon túl is eltart,

A tünetei szűnnek majd.

R.

Ágy alá gyaláz a láz.

A nagyapám belemagyaráz a bal fülembe.

Lefeküdni minek,

Hogyha nincs kivel? – kérdem én,

Mire így felel: – Na ide figyelj!

Ugyanaz a nő lesz gyermekeid anyja,

Aki anyósod lánya, és eljön a napja,

Hogy nem érted – nem ezt kérted –,

Hát miért tett veled ilyet ez az élet?

R.